2010. szeptember 30., csütörtök

Becca Fitzpatrick: Csitt, csitt

Ígéretemhez híven néhány szót szeretnék ejteni a Csitt, csitt-ről
Fitzpatrick könyve üdítő színFolt a vámpíros könyvek garmadája közt. Bukott angyalos. Aki olvasta, az tudja, nem véletlenül írtam nagybetűvel a Folt szót, így hívják a férfifőszereplőt.
Itt vége is a könyvismertetésnek, most rátérek a saját könyvemre, a Jóslatok hálójában címűre.

Miért?
Mert a két könyv között nagyon sok hasonlóságot fedeztem fel.
1. Nemcsak a most divatos misztikus románc vonalban nyomulnak, hanem erőteljes krimiszálak is átszövik mindkét történetet.
Nem akarom kifejteni, hogy melyik a jobb, hisz rajtam kívül biztosan csak két ember olvasta, nekik viszont még nem volt interakciójuk a Csitt, csitte-tel, így egymagam nem alkotok ebben a kérdésben véleményt.
2. Nem vámpírokról szólnak, bár azt már többször mondtam, az én könyvemben mégcsak nem is bukott angyalok vannak, hanem valami más.
3. Fitzpatrick és az én írási stílusom is hasonló.
 Ennyi a hasonlóság.

Különbségek.
1.Manus említette könyvkritikájában, hogy hirtelen változnak meg a főszereplő, Nóra érzései Folt iránt, tehát szerinte egy kis hiány, vagy inkább hézag van a Csitt, csitt-ben.
Reményem szerint az én könyvem teljesen összeszedett, hézagmentes, és logikus. Hála ezért két kedves és mindig segítőkész bétámnak. Valahányszor zagyvaságot írtam, rám szóltak.
2. Az én szereplőim néhány évvel idősebbek, de csak annyival, hogy hihető legyen a történet. Az egyik oldalon kritikaként olvastam arról, hogy hagyhatja egyedül egy szülő napokig a 16 éves lányát. Hát, igen. Ezen én is meglepődtem. Főleg, hogy gyakorló szülő vagyok. Nem tudom, ez mennyire életképes helyzet az USÁ-ban. Nálunk mindenesetre nem bevett dolog.
3. Fitzpatrick könyve már megjelent, az enyém meg....a Jóisten tudja csak, mikor, ha egyáltalán igen.

2010. szeptember 28., kedd

The Library

Véletlenül akadtam a következő helyre, és annyira megtetszett, hogy úgy gondoltam, érdemes Veletek is megosztanom az élményt.
The Library, a Könyvtár nem egy átlagos, hétköznapi könyvtár, hanem egy ötcsillagos luxusszálloda Koh Samuin, Thaiföldön.
Tulajdonosa azt akarta, hogy pihenés, strandolás közben olvassanak az emberek, ezért a Library legfontosabb létesítménye maga a Könyvtár, ahonnan az itt tartózkodók szabadon választhatnak könyveket, vagy filmeket. Recepció helyett Katalógus fogadja az idelátogatókat. Nem szobákban helyezik el a vendéket, hanem oldalakon. A szálloda kertjében lépten-nyomán olvasó emberekről készült szobrokra bukkannak a vendégek. csodálatos a tengerpartja.
Azt hiszem, vágyaim listája ismét bővült eggyel.

2010. szeptember 23., csütörtök

"Vár állott, most kőhalom..."

Az elmúlt hónapok esőzéseitől megsüllyedt a szomszédunk háza, ami sürgős felújítási munkálatokat igényelt. Sajnos, ezeket a munkákat csak az én kertemből lehet elvégezni.
Hétfőn, mint a sáskák Egyiptomot, vagy a csótányok a lakótelepi lakásokat, munkások lepték el az udvart.
Egy napomba telt, mire meggyőztem a vizslánkat, hogy ne egye meg őket, mert a büdös, dohányszagú húsuknál én jobbal szolgálhatok.
Elpusztították a málnámat, kitaposták a füvemet, tönkretették a humuszgazdag feketeföldemet, és négy nap után már arra se méltatnak, hogy köszönjenek nekem. Nem elég, hogy egész nap fúrnak-faragnak-kalapálnak, még a rádiót is bőgetik. Szétrobban tőlük a fejem.
Nem haladnak, láthatóan jól érzik magukat itt. Csak az gond, hogy én is szeretem a kertet, főleg akkor, ha nem kell idegenekkel megosztani.
Nem tudok se levegőzni, se teregetni, se semmit.
Lehet, hogy embergyűlölő vagyok?
Vissza akarom kapni az életemet, a kertemet, meg a nyugalmamat!

Holnap délután felteszem a rejtvény második részét a Képtárba!

2010. szeptember 18., szombat

Hol dolgozol?

Nyár elején érettségi büfét rendeztünk életükben először nagy megmérettetés előtt álló gyerekeinknek, hogy egy kicsit jobban érezzék magukat, miközben arra vártak, hogy vizsgázzanak.
Egy kis szendvics, sütemény, üdítő, meg lelki támogatás. 
Hárman voltunk szülők:
Peti anyukája, ideges, a munkahelyéről lógott el, Gréta anyukája szintén munkaidőben van, de halál nyugodtnak látszik, és én, akinek június tizenhatodikán annyi a szabadideje, mint a tenger. (Nincs az az elvetemült magántanítvány, aki a nyári szünet harmadik napján tanulni akarna.)
Peti anyukája gyorsabb, mint a villám. Hatszáz szendvicset megkent, és elrohant dolgozni.
Én komótosan elkészítettem hatvan darabot.
Gréta anyukája elfáradt a hatodik után.
Viszont rácuppant az első tanárra, aki betévedt a terembe. Mosolygott, kedves volt, csiripelt, mint egy verébcsapat, és két perc alatt kiderítette, hogy ő is és a tanerő is jászok, tehát rokonok.
Öt perc múlva újabb tanár érkezett, akivel Gréta anyukája megismételte magánszámát, majd minden egyes oktatóval újra és újra.
Két pedagógus között mellécsapódtam, és kíváncsiskodtam:
                   Te hol dolgozol?
                   Én?- kezét muszlinblúzára helyezve magára bökött, miközben tetőtől talpig végigmért engem.
                   Igen.
                   Én a Szerencsejáték Zrt- nél dolgozom - húzta ki magát. Kezén halkan csilingeltek az aranykarkötők, egy pillanatra elvakított az egyik gyűrűjéről visszaverődő napfény.
                   És mit dolgozol?- firtattam tovább.
Egy pillanatra elgondolkozott.
                   Középvezető vagyok.
                   Értem, de mit csinálsz?- erősködtem.
Újabb hatásszünet után lassan ejtette ki a szavakat:
                   Emberekkel foglalkozom.
                   Emberekkel?- kérdeztem.
                   Emberekkel.
                   Milyen emberekkel?
                   Emberekkel- kezdett a beszélgetés egy nyelvlecke „ismételd meg, hogy jól ejtsd ki” részére hasonlítani.
                   Oké, de kikkel? Nyertesekkel?
                   Nem.
                   Hát?
                   Olyanokkal, akik… akik egy új terminált nyitnak- ő maga is megelégedett, hogy sikerült ezt a mondatot összehoznia. Előrenyújtotta lábát megvillantva divatos olasz cipőjét, végigsimította kezét selyemnadrágján.
                   Értem- mondtam.
Néhány perc múlva elment, mert dolgoznia kellett. Kiderült, hogy munkatársa, akivel ketten azt csinálják, amit csinálnak, bármi legyen is az, éppen szabadságon van, ezért neki egyedül kellett ellátnia minden feladatot. Félóra múlva azonban visszajött, és újra tettre készen folytatta a tanárok faggatását.
Nekem azonban tényleg haza kellett mennem, mert ebédet kellett főznöm a családomnak.
Miközben kavargattam a pörköltet, érzelmek és gondolatok fortyogtak bennem. Végül döntésre jutottam: a Szerencsejáték Zrt- nél akarok középvezető lenni, bármi legyen is az.

2010. szeptember 14., kedd

Vándorkérdés

Katarina megkért, hogy állítsam össze a tíz legkedvesebb könyvemet.
Itt az oldalon már van két bejegyzés is a kedvenceimről, most a kettőből összeollózok egyet, hiszen nincs megkövesedett lista, folyamatosan olvasok és új kedvencekkel ismerkedek meg. :)

1. Szabó Magda: Abigél
Szabó Magdától minden, de az Abigél a csúcs!

2. C. Ahern: Ahol a szivárvány véget ér
Ez egy különleges stílusú írás. Csak levelek, sms-ek, mns-üzenetek... Tökéletes: vicces, gördülékeny, érdekes, és teljes.
Már Ahern minden magyarul megjelent könyvét olvastam, bátran állíthatom, hogy kiemelkedik alkotásai közül.

3. Gárdonyi: Az Isten rabjai
Egy a mesterhármasból. Nehéz  választani, mert az Egri csillagok is kiváló és a Láthatatlan ember is.

4. K. Follett: Veszélyes gazdagság
Follett könyveiből már csak néhány maradt ki az életemből. Róla majd külön bejegyzést fogok írni valamikor. Nagyon jó a Katedrális és a Világ végén is, de nekem a favorit a Veszélyes gazdagság és Az ígéret földje. Nem tudom, miért. Ezek tetszenek.

5. Jókai: Az arany ember vagy Egy magyar nábob
A fordulatos, romantikus regény mintapéldányai az ő művei.

6. A: Dumas: Monte Cristo grófja
Kétszer olvastam. Először nyolcadikban. Egy lepedő nagyságú lapra felírtam a szereplőket mindkét nevükön. Kapcsolataikat  vonalakkal jelöltem. Izgalmas volt :-D

7. Madách: Az ember tragédiája
Egyedi. Egyébként dráma-rajongó vagyok, de azt hiszem, ez látszik az írásaimon.

8. D. Brown: Angyalok és démonok
Tőle is olvastam mindent. Ezt többször is. Ez a legjobb könyve, bárki bármit is mond.

9. Fekete István: Bogáncs
Fekete István nem a Tüskevár. Az az írás kilóg a művei közül, amik azonban csodálatosak. Míves nyelvezetétől tátva marad az ember szája. Érdemes minden állatos könyvét elolvasni, sokkal közelebb kerülhet az ember "néma" barátainkhoz művei által.

10. A. Golden: Egy gésa emlékiratai
Egy könyv egy különleges kultúráról és egy reménytelennek látszó szerelemről .

Ez a lista olyan, mint egy jó kötés, az egy sima-egy fordított mintájára egy magyar-egy külföldi szerzőt írtam. Nem véletlenül.

Mostanában két Karen Rose könyvet is olvastam. Nekem , az ő írásai is bejönnek, és nagyon várom a Steve Berryvel való találkozást.

Szeretném, Darolyn, ha Te is leírnád a kedvenceidet.

2010. szeptember 10., péntek

Családi munkamegosztás avagy az Isten ujja

Minap a férjem tudatta velem, hogy szerinte nem igazságos a családi munkamegosztás.  Megkért, hogy menjek ki a kertbe és keressek magamnak valami feladatot.
Kimentem, és megmetszettem a szőlőt. - 25 perc

Ezután kedvenc szabadidős tevékenységemhez láttam, a család hivatalos ügyeinek intézéséhez, mely jelen esetben nagylányom kollégiumi elhelyezésének megszervezését jelentette.

Első kör
1.lépés:
A lehetséges kollégiumok feltérképezése interneten. – 60 perc
Ami jó, az drága, marad az egyetem törökbálinti= Isten háta mögötti kollégiuma.
2.lépés:
Belépés a kollégium honlapjára, és az adatlap letöltése.- 30 perc
Leizzadtunk, mire rájöttünk, melyik kódot kel használni.
3.lépés:
Adatlap kitöltése – 5 perc
4. lépés:
Szükséges iratok… fénymásolása – 15 perc
Tudnám, milyen következtetéseket vonnak le a villany- és vízdíjszámlánkból!
5. lépés:
Háromféle módon igazolni, hogy három gyerek van.- összesen 90 perc
Körút az Államkincstárnál (még jó, hogy kétutcányira van), és az önkormányzatnál.
6.lépés:
Igazolni, hogy tényleg öten lakunk a házunkban.- 30 perc
Séta a Népesség- nyilvántartóba. De hol van az? Telefonos segítség kérése után öröm: én vagyok az egyetlen ügyfél a három tébláboló ügyintézőre, akik közül egyik telefonál, másik kávézik, harmadik a haját fésüli.
7.lépés:
Igazolás beszerzése a munkaügyi központtól- kb. 90 perc
Ha már úgyis bejöttem a belvárosba, ahol a népesség- nyilvántartó található, átlibbenek a száz méterre levő munkaügyi központba, majd lepattanok a kapuról. Nem tudom, hogy képzeltem, hogy pénteken van ügyfélfogadás.
Sebaj, hétfőn reggel újra próbálkozom. A sor az utcán áll, végigvárom, míg bejutok az épületbe, felmegyek a lépcsőn, és hurrá, itt állok az ügyintéző előtt, de nicsak, mi ez a tábla?
”Igazolást csak délután adunk ki.”
Délután ismét meglátogatom őket. Fő a mozgás, meg a friss levegő.
8. lépés
Miután előkerült a férjem főnöke, aki hetekig szabadságon volt, és végre aláírta a jövedelemigazolását, postáztuk a jelentkezést. – 15 perc

Sóhaj, mindösszesen 335 perc 

Második kör
Nem vették fel L-t, mert nem adtunk be APEH- igazolást a tavalyi jövedelmünkről.
A fene se vette észre, hogy az is kell. :S
1. lépés:
Az elkeseredés után felháborodott fellebbezés megírása- 5 perc
Augusztus 20-a van, majd ha kinyit az APEH, megszerzem az a vacakot.
2. lépés
Újabb kollégiumkereső túra, mert mi van, ha mégse veszik fel oda, az Isten háta mögé.- 5 perc
Megjelent az Isten ujja: az egyik apáca, akinél korábban érdeklődtem a kollégiumi díjakról, de náluk akkor már nem volt hely, most írt nekem egy mailt, hogy talált nekünk egy koleszt, ahol van pótfelvételi.
Ó, és az ár se megfizethetetlen!
3. lépés
Jelentkezés az álomkoleszba- 5 perc
Letöltöm az adatlapot, a többi L dolga.
Semmit nem kell igazolni, csak egy önéletrajz szükséges és egy fogalmazás arról, hogy mi jut eszébe az együttműködés szóról.

Hurrá! Felvették.- És összesen csak 15 perc

Harmadik kör
Az egyetemi kollégiumból kaptunk egy mailt, hogy L vigyen ágyneműt.
Micsoda? Nem is pótoltuk a hiányzó igazolást!
Különben is, miért nem küldtek üzenetet, mikor hiányzott az igazolás? Miért nem írták meg, hogy lehet fellebbezni, és akkor van még esély? Élből elutasítottak.
Indulatos levél a kollégiumi bizottság vezetőjének, majd dühös levelezés. – 20 perc

Mindenesetre maradunk a katolikus kollégiumban.


2010. szeptember 5., vasárnap

Néhány szelet női szeszély

Véget ért a Katarina oldalán  meghirdetett Utolsó levél című pályázat.

Tegnap volt eredményhirdetés.
Ezúton is gratulálok a helyezetteknek, és minden résztvevőnek. Valerinnek és Katarinának igazán nehéz feladata volt, mert mindegyik mű remek volt.
Olvassátok el a novellákat, mert tényleg nagyon jók lettek, és szavazzatok a legjobbra!

És a lényeg:  Képzeljétek el, mi történt!

Különdíjas lettem

Életemben nem volt még semmi különdíjam!
Egyébként nem szoktam pályázatokon indulni csak nagyon-nagyon ritkán. Lusta vagyok, de ezt már a gimis angoltanárom is megmondta (Bérczes László, aki jelenleg a Bárka Színházban rendező, és akit én nagyra tartok).

El se tudom mondani, mennyire örültem neki!
Katarina szegény meg azt hitte, megsértődtem, mert óráig nem voltam elérhető, pedig csak annyi történt, hogy a párom uralta az internetet XD
Ő, a férjem, nem tud arról, hogy írok, így nem mondhattam neki, hogy miért szeretnék olyan nagyon netközelben lenni.

Itt az oklevelem:



Egyébként nagyon büszke vagyok erre az írásra, mert egy komoly, nagyon szomorú történet, ami ráadásul megtörtént velem.
Egyúttal talán fricskát tudok mutatni vele azoknak, akik ennek az oldalnak az indulásakor kemény kritikákkal letámadtak, miszerint nincs stílusom.
Igazuk van, nincs stílusom, mert én többféle művet is le tudok tenni az asztalra. Azt hiszem, aki az Utolsó levelet olvassa, és nem tudja, hogy én írtam, ki se találná, hogy én vagyok a szerző. :)))

2010. szeptember 3., péntek

Jó halál

   Ezzel az írással második lettem Freya pályázatán



Jó halál

Éva dideregve állt a hídon. Némán nézte, ahogy lent fodrozódott a víz. Bár még csak november eleje volt, kisebb-nagyobb jégtáblák úsztak lefelé a folyón. Korán megérkezett a tél.
Éva haját szemébe fújta a szél, de ez nem zavarta őt abban, hogy gondolatban belemélyedjen a lenti árba.
Már egy órája támasztotta a korlátot, és azon töprengett, mit tegyen.
Hetek, sőt hónapok sorakoztak mögötte. Hosszú idő, amit mással se töltött, csak azzal, hogyan rendezze romokban álló életét.
Minden akkor kezdődött, mikor a férje azzal állt elő, hogy elege van ebből a keserű nyomorúságból, amit a család nyújt számára.
-         Új életet akarok kezdeni- kijelentése éles tőrként hasított hitvese szívébe.
Az új élethez természetesen új nő dukált, Évát pedig félredobta, mint egy elnyűtt ruhadarabot. Nemcsak a feleségét, de vele együtt mindent, amit együtt éltek át. A férfi örömet, bánatot egyszerre törölt emlékeiből, de a legrosszabb az volt, ahogy egyetlen mondattal kiradírozta Évát is életéből.
Kellene egy fegyver. Egy pisztoly, és egy szemvillanás alatt vége lenne mindennek. Csak az a baj, hogy engedélyt kell szerezni, de hogyan?
A folyón egymásra torlódtak a jégtáblák, és egy nagyobb egyszerűen a mélybe taszított egy másikat.

János után István következett.
-         Ne haragudjon, kedves kollegina, de frissítenünk kell a csapatot.
Éva, aki mindig minden feladatot vitatkozás, ellenkezés nélkül megoldott, aki bármikor szó nélkül túlórázott, egy nap alatt alkalmatlan munkaerővé vált. Indoklás nélkül utcára került, és ötven évesen esélytelenné vált arra, hogy újra elhelyezkedjen. A hír arculcsapásként érte.  Már csak a nyugdíjat kell várni, de hol van az még?! Addig mi lesz? Miből fog megélni?
Gázzal is lehetne. Csak meg kell nyitni a csapot. Pár perc kábulat, és már vége is.
De mi lesz, ha egy szikra véletlenül lángra lobbantja a gyúlékony anyaggal telített levegőt? Felrobban az egész ház. Ártatlanok is meghalnak. Fiatalok, akikre még sok jó vár. Vagy rossz, de ha meghalnak az én hibámból, nem tapasztalhatják meg élet igazi értékét.
A víz hatalmas farönköt sodort magával, majd egy örvény megragadta, és lehúzta a sötétségbe.

Andika teljesen kétségbe esett, mikor megtudta, hogy nemcsak imádott apja szakított anyjával, de Éva már nem tud naponta pénzt dugdosni a zsebébe. A munkanélküliség miatt kiürült pénztárcájából nincs mit. Andika nem gondolta végig, hogy János nemcsak Évát hagyta el, hanem őt is. A lányáról is éppúgy megfeledkezett, mint feleségéről.
-         Anya, nem érdekelnek a ti problémáitok! Oldjátok meg magatok, engem pedig szépen hagyjatok ki, jó? Átköltözök Péterhez!- öt perc alatt összepakolta a cuccát, és mire anyja megszólalhatott volna, már becsapódott mögötte a bejárati ajtó.
Éva úgy érezte, jeges kéz tartja bilincsben szívét és lelkét egyszerre.
Ha vonat elé ugrok, garantáltan végem egy másodperc alatt.
De lezárják a síneket, és késni fognak az emberek. Mindenki engem fog szidni. Még akkor is, halálomban is engem fognak gyűlölni olyanok is, akiket nem is ismerek, akikkel sohasem találkoztam.
Az egyik pillérnek neki csapódott egy nagyobb jégtömb, és hatalmas dörrenéssel darabokra tört. Éva kíváncsian figyelte, ahogy darabkák szerteszét szóródtak a vízen.

Munka és család nélkül Éva esélyei zuhanórepülésbe kezdtek
-         Tisztelt Kovácsné, én nagyon sajnálom, hogy maga meg a férje… és még a lánya is- szabadkozott Tótfalusi úr,- de értse meg, én is pénzből élek. Ha nem fizeti a lakás költségeit és számláit, fájó szívvel ugyan, de fel kell mondanom a bérleti szerződést- mézes- mázaskodott a tulajdonos, és mire Éva észbe kapott, már az utcán találta magát.
A hajléktalanok keserű kenyerét ette már két hónapja, és most, hogy a kertek alatt megjelent a tél, cafatokká szakadva lógott Éván a ruhája, az utolsó, ami még tényleg az övé volt, amit még valamikori otthonából hozott ide, a híd alá, ahol napjait tengette. Egyre elviselhetetlenebbé vált az éjszakai hideg, és mivel hetek óta nem evett semmi táplálót, elkeseredettsége a tetőfokára hágott.
Vannak erős gyógyszerek is. Csak be kell venni, nem nagy ügy.
De mi van, ha hamar megtalálnak, és nem járok sikerrel?Vagy ha túl későn? Egy foszladozó hulla látványa örökre beívódna a megtaláló fejébe. Nem, senkit sem hozhatok ilyen helyzetbe!
Arcát forró könnycseppek melegítették át.

Istenem, segíts jó halált halni! Nem így, önkéztől, elfeledve, magányosan, hanem nemes cél érdekében, másokon segítve, hogy áldással emlegethessék a nevem, nem átkokat szórva!
Minden életnek van valami célja. Aki megszületett a földre, annak feladata is van itt, csak meg kell találni, mi az.
Mi az én célom, Istenem? Miért éltek én itt? Miért élek még mindig?
Nem, nem az számít már, miért érdemes élni, hanem az, hogy miért érdemes meghalni.
Tekintetét újra a zajló vízre fordította.
Nem maradt más lehetőség, csak a jeges, dermesztő folyó. Csak egy ugrás és a hideg víz megállítja a szívem. Ha mégsem, majd megteszi a hatást a fagyos közeg. Megbénítja majd izmaimat, és nemhogy úszni, mozdulni se fogok tudni. Ha szerencsém van, megesznek a halak. Ha nem, mire megtalálnak, felismerhetetlen leszek. A morfológiai vagy DNS- azonosítás majd megmondja, én vagyok az, de János és Andika emlékezetében úgy maradok meg, amilyen voltam, mikor utoljára láttak.

        Segítség! Segítség!
Kétségbeesett kiáltozás térítette magához Évát.
        Segítség! Segítsen má’ valaki!
A folyó partján rémülettől reszkető asszony tördelte a kezét, majd tehetetlenül kinyújtotta a hullámzó víz felé. Éva arra nézett, amerre a nő ujjai nyúltak, láthatatlan fonalat kibocsátva az egyik haragos örvény felé.
Az első pillanatban nem látszott semmi, majd hirtelen valami piros tűnt fel, hogy azután újra csak a víz szürkesége kavarogjon. De a piros valami nem hagyta magát, feltört a felszínre. Éva ekkor látta meg, hogy egy gyerek az. Beleeshetett valahogy a vízbe. Elszántan, hadonászva küzdött életéért.
        Nem tudok úszni, húzza má’ ki valaki!- visított a nő, aki nyilvánvalóan a szerencsétlenül járt gyerek anyja volt.
Éva egy másodperc töredéke alatt felmérte a helyzetet. Ha beleugrik a folyóba a hídról, megállhat a szíve a hirtelen hőmérsékletváltozástól, vagy beütheti a fejét egy sziklába. Akkor meghal, és nem veszik semmi hasznát. Pedig most segíteni akart. Lélekszakadva szaladt le a hídról. A parton egy pillanatra megtorpant. Lerúgta cipőit, mert csak fölös súlyként húzták volna le a fenékre, Éva pedig nem akarta, hogy sikertelen legyen vállalkozása. Belevetette magát a dermesztő közegbe. A hideg késként hasított a mellkasába, teste minden egyes pontját apró szilánkokként szúrta a jeges folyó. A nő minden erejét összeszedve úszott a gyerekhez. Már csak egy karnyújtás választotta el tőle, mikor a fiú elmerült. Éva gondolkodás nélkül bukott le utána. A sötét, fagyos és vészesen örvénylő vízben szemeit becsukta és kinyújtott karjával tapogatva kereste a fiút, de nem találta. Ki kellett emelkednie a vízből, hogy levegőt vegyen. Kinyitotta a szemét, ekkor vette észre, hogy a gyereket már jó öt méterrel arrébb sodorta az ár. Erőteljes karcsapásokkal utána úszott, majd elkapta a grabancát, mielőtt újra lerántotta volna a tehetetlen fiút egy örvény. Eltartotta magától a fuldoklót, de a már kimerült, és átfagyott gyerek bábuként tűrte, hogy a nő magával vonszolja. Éva lábával taposva a vizet kievickélt a partra, ahol már nemcsak a fiú anyja, hanem egy fiatal lány is állt.
A két nő karjai csápokként kaptak a gyerek után. Egyetlen mozdulattal ragadták ki Éva kezéből. A fiú koszos vizet köpdösve fuldokolt.
        Jócikám, csillagom, mi a büdös francot művetél, kisfiam!- szorította magához az anya a gyereket, mire az újabb köhögő roham kíséretében szürke kotyvalékkal öntözte meg a földet, majd nagy sóhaj kíséretében anyjára emelte tekintetét.
        Hun a cipűje?- kérdezte a lány, mire az asszony összeráncolt homlokkal meredt a gyerek a lábára.
        Segítsenek!- suttogta Éva, aki még mindig a vízzel hadakozott.
A csúszós parton nem tudott megkapaszkodni, beleragadt a szürke latyakba, de ahogy csontjai kezdtek átfagyni, egyre kevesebb erő maradt benne, hogy legyőzze a folyót.
        Segítsenek már a hölgynek! - a távolból egy férfi ordított a parton álló két nőnek, akiket viszont teljesen lekötött a gyerek, pontosabban annak lába.
        Hun a cipő?- fordult az anya Évához, aki azonban képtelen volt arra, hogy válaszoljon.
A hideg víz, mint mázsás súly elkezdte lefelé húzni, le a mélybe. Éva még egy ideig megpróbált küzdeni, de hamarosan alulmaradt. Elernyedtek izmai, és hagyta, hogy a folyó befejezze munkáját.
        Segítsenek már!- a férfi ebben a pillanatban ért le a partra.
Megtámasztotta lábait a köveken, és megpróbálta elkapni Évát, de ujjai csak a fagyos szutyokban turkáltak.
        Hát, elvesztette a cipűjit a gyereknek! Nem lássa?- vonyított az anyja.
        Hagyja már! Segítsen inkább!- förmedt rá a férfi.
        Mi van? Még hogy hagyjam?! Hát, mit kípzel, maga, hogy nekem glédába áll a pízem? Hunnan fogok ennek a gyereknek cipűt szerezni, mi? Mongya meg, ha olyan nagy okos!
        Hallgasson már el, az istenit magának! – üvöltött a férfi. - Nem látja, hogy vízbe fullad ez a szerencsétlen?
        De hát a cipű…
        Az az asszony megmentette a maga fiát, nem érti? Az életét kockáztatta a maga gyerekéért.
A férfi hirtelen elfordította a fejét a két nőtől, és a vizet kémlelte. Néhány méterrel arrébb kiemelkedett egy test. A férfi egy ugrással ott termett, két kézzel megfogta a toprongyos kabátot, és kihúzta a teljesen átnedvesedett, jéggé fagyott Évát. Átfordította a hátára a mozdulatlan nőt, akinek csillogó szemei üvegesen kutatták a sötétkék, tiszta égboltot. Ajkai ellilultak, bőre fehérsége elvakította a parton állókat. A férfi fölé hajolva hallgatta, hogy lélegzik-e, majd kabátja gombjait feltépve erőteljes mozdulatokkal munkára próbálta bírni Éva néma szívét. Négy-öt ütemnyi szívmasszás után levegőt fújt a nő mozdulatlan tüdejébe. Percekig kitartóan dolgozott, de végül feladta a harcot, és csendesen maga elé bámult.
        Meghalt.
A mellette álló két nő egymásra nézett. Az anyja magához ölelte a gyereket, a lány pedig észrevette Éva parton felejtett lábbelijét.
        Anyám, na, nézzed csak, itt hagyta a cipűjit.
        Hátha itt hagyta, akkor már neki nem kell, hozzad csak!- rántotta meg a vállát az anya.
A lány felvette a cipőt, majd szótlanul indultak el a gát felé. Az asszony melengetni próbálta a gyereket, a lány pedig ruhájába törölve tisztogatta szerzeményét.
A férfi döbbenten csóválta a fejét a zajló folyót fürkészve:
        Ez a szerencsétlen, hogy pont mindenszentek napján kellett meghalnia.

2010. szeptember 1., szerda

Az utolsó levél

                                              Az utolsó levél

        Ne aggódj, mire lehullanak az utolsó levelek, már túl leszünk mindenen.
Megnyugtatón mosolygott, én pedig értetlenül bámultam rá.
        Mit akarsz evvel mondani? Tovább megyünk, mint eddig mindig- biztattam harciasan.
        Nem, ez most más- tiltakozott.- Ezt már nem lehet csak úgy a szőnyeg alá söpörni.
        Ne mondd ezt!- könnyeim patakként törtek elő.
        Ne sírj- próbált vigasztalni, de szavai lepattogtak kétségbe esésem faláról.
        Nem hagyhatsz el!- könyörögtem.
Lerúgtam cipőmet, és melléfeküdtem az ágyba. Szorosan hozzábújtam. Éreztem bőrének ismerős illatát. A testéből áradó meleg biztonsággal töltött el. Mi baj történhet velünk, hisz még itt vagyunk ketten, együtt. Ki választhatna el minket? De ő nem hagyta magát:
        Már túl régen tart, és most vége- ingatta a fejét lassan.
Elhúzódott tőlem, de én utána nyúltam, és magamhoz öleltem.
        Nem! Nem lehet vége!
        El kell mennem - suttogta.
        Nem mehetsz- belefúrtam arcom a hajába.
Erősen megszorítottam, mire ő felszisszent. Ellazítottam karomat. Agyam lázasan zakatolt, milyen érvvel jöhetnék még elő, hogy magam mellett tartsam őt.
        Emlékszel, hogy kezdődött?- kérdezte elmélázva.
Magam előtt láttam, ahogy sötét barna hajába túrva próbálta elbagatellizálni ezt az ügyet:
        Ugyan, ne aggódj! Semmiség- mondta, és én elhittem minden szavát.
Elhittem, mert el akartam hinni. Elhittem, mert sohasem hazudott még nekem. Elhittem, mert ostoba voltam, mint egy gyerek.
Nem akartam meglátni a helyet, ahol volt; az embereket, akik körülvették; a csöveket, amik kilógtak az oldalából; a fanyar mosolyt, amivel fájdalmát leplezte. Töröltem a memóriámból a lila minden árnyalatában pompázó hátát, mely csak egy morbid mellékhatása volt annak, hogy szétfeszítették a bordáit. Rá se néztem a hónaljától a teste közepéig végigfutó vörös csíkra. Szó nélkül megfésültem a haját, mikor nem tudta felemelni a kezét.
Ó, csak apróságok! Elmúlnak.
Elmúltak, két évig abban a hitben ringattak minket, hogy minden rendben.
        Egy újabb műtét kellene - néztem mindig meleg szemébe.
        Nem lehet - húzta el a száját.
        Pedig az működött. Két évig tünetmentes voltál.
        Működött? !- kacagása fulladásba ment át.- Fájdalmas volt, az ellenségemnek se kívánom azt a kínt.
        De mégis- erősködtem.- Kibírtad, erős vagy.
        Az orvosok azt mondták, nem lehet. Nem tudják összevarrni a sebet - jelentette ki ellentmondást nem tűrően, és a fal felé fordulva elhúzódott tőlem.
        Miért? – kapaszkodtam karjába.
        A múltkor a sebész vaskapcsokat használt. Azokhoz nem tudják hozzáilleszteni az új varratokat.
        De hiszen… - idegsejtjeimet szinte felrobbantotta a hirtelen támadt harag.- Hát mit tett veled az a … ?!
Lenyeltem a szidalmat, mert eszembe jutott, hogy akkor, két éve istenként tekintettem arra az emberre. Most azonban a sátán képében jelent meg előttem.
        Nem volt annyi esze, hogy nem lehet majd újraműteni téged? Nem tudta, mit művel?
Felemelkedtem fekvőhelyzetemből, hogy dühömmel a legkisebb fájdalmat se okozzam neki.
        De tudta.
        Akkor miért azt a vacakot használta?
        Azt hitte, nekem már az is megfelel.
        Tessék?- értetlenkedtem.
        Ugyan, miért háborogsz? Én már akkor felkészültem arra, hogy egy-két évem van, és kész- dünnyögte a falnak.
        Miről beszélsz?- megfogtam felsőtestét, és magam felé fordítottam, mire felnyögött.
        Arról, hogy másoknak ennyi adatik meg, én meg még mindig itt rontom a levegőt- szavai élesen tudatomba vágtak.
        Te senkinek se vagy útban. Fontos vagy. Szükség van rád!
        Kinek?- fintorgott gúnyosan.
        Nekem – motyogtam.
        Örülj, hogy ilyen szerencsés voltam – rám emelte fáradt tekintetét,- szerencsések voltunk.
        Ó- sóhajtottam.
Homlokomra tapasztottam tenyeremet. Masszírozni kezdtem lüktető ereimet.
        És a kemoterápia?  Azt lehet?- kérdeztem.
        Lehet, lehet… - rántotta meg a vállát, - de nekem nem kell.
        Miért?
        Amiatt ilyen a lábam, fel se tudok állni.
Ráncos kezével végigsimította sajgó végtagjait, de egy könnyű érintéstől nem illant el a kín, és az erő se tért vissza a legyengült testbe.
Felidéztem magamban azokat a napokat, mikor a kezelés után gyönyörű barna haja ősszé vált. Kit érdekelt? Ostoba hiúság, semmi más.
        Sugárkezelés?- jöttem elő egy új ötlettel. – Az jó volt!
        Ó, csodás!- nyomott el egy kuncogást.- Minden reggel hajnalban kipattantam az ágyból, rohantam a vonathoz, két órát zötykölődtem Debrecenig, loholtam a villamoshoz. Azután könyörögtem az asszisztensek, hogy végezze már el a kezelés, hogy elérhessem a vonatot. Délután négykor beestem a lakásba, és fetrengtem, émelyegtem, hánytam, emlékszel?
        Emlékszem- kezembe temettem fejem.
Hiába főztem bármit neki, mindent undorodva félretolt. Lábujjhegyen jártam a lakásban, hogy pihenhessen. Tehetetlen szemtanúja voltam szenvedésének.
        Aztán másnap kezdődött minden elölről- folytatta szarkasztikusan.
Nagy levegőt vett, de kifújni már csak heves köhögő roham kíséretében tudta.
        Harmincszor. Harminc nap egymás után- ejtette ki a kemény szavakat egyenként.- Nem kérek belőle!
Felrémlett előttem hősies küzdelme a hajcsomókkal, melyek reggelente belepték a lakást, azután megkönnyebbült sóhaja, mikor már alig maradt haja, és nem kellett többé utána sepregetni. Jelentéktelen apróság, mely azonban mindenki számára nyilvánvalóvá tette, milyen komoly ellenféllel vette fel a harcot. Nem hazudhatta többé, „ó, nincs semmi baj, jól vagyok, kicsattanok az egészségtől”.
        Akkor hyperthermiát.
        Jaj- fújtatott erőtlenül, - hogy a nyakamon keresztül a szívemig ledugjanak egy csövet, aztán meztelenül befektessenek egy koporsóba, ahol alszok, amíg szétégetik a gyilkos sejteket. Klassz volt. Főleg az ébredés- mondta fanyalogva.
        Egy év életet adott neked.
        Meg két hónap szenvedést.
Mindkét lábszárán tenyérnyi darabon leégett a bőr. Kilátszott a hús. Másodfokú égési sérülés.
        Én… én szívesen kötöztelek minden nap - dadogtam.- Nekem nem volt teher.
        De nekem az volt.
        És már nem is látszik. Nem nagyon.
        Nem érdekelnek az ocsmány hegek, de az a gyötrelem… Nem kell újra!
Nem jutott eszembe semmi, kimerült az orvostudomány tárháza. Csendben feküdtünk egymás mellett. Átölelt karjával, végigsimította hajamat, ahogy régen. Azt képzeltem, nem itt vagyunk és nem most, hanem valamikor a távoli múltban.
        Emlékszel, mikor azt mondogattam, hogy százötven évesen fogsz meghalni, én meg százhúsz leszek, hogy együtt halhassunk meg? – fordultam felé, hogy lássam, benne milyen érzelmeket kelt az az emlék, amin mindig jót kacagott.
        Fiatal voltál még- a fájdalom fintorrá torzította mosolyát.
        El se tudtam képzelni, hogy nélküled éljek akár csak egy percet is.
        Megszokod.
        Hogy mondhatsz ilyet?! - háborogtam halkan.
        Először nagyon rossz lesz – merült el a múltban, saját tapasztalataiban,- de ahogy telik az idő…
        Az idő majd mindent megold?- gúnyolódtam.
        Úgy valahogy.
        Hogy gondolod ezt? ! Soha nem felejtelek el.
        Hamarabb, mint hinnéd.
Ránéztem. Arcáról eltűntek azok az apró rózsák, amiktől ő különleges volt. A megszokott pirosság helyett rántotta színű sárga bőre szinte égette a szemem. Most először vettem észre a betegséget, ami olyan alapos és megállítgatatlan munkát végez, mint egy húsevő baktérium. Belülről falja fel először a testet sejtről sejtre haladva, majd a lelket, végül az életerőt.
Keserű tekintettel viszonozta pillantásomat, majd kifakadt:
        Hat éve szenvedek. Annyi tortúrán mentem át, aminek a felét se viselték volna el mások. Öt hónapja nem keltem fel ebből az ágyból. Két hónapja csak az egyik oldalamon tudok feküdni a csontokban levő daganatok miatt. Négy hete csak tejet és kekszet eszek a májamban levő gócoknak hála. Éhes vagyok, fáj mindenem. Elég volt. Kérlek, kérlek- könyörgött zokogva,- engedj el! Engedj elmenni!
Becsuktam a szemem, ahogy magamhoz öleltem, és önző módon gondolkozni kezdtem, újabb lehetőségek után kutattam.
        Hmm- az orvos krákogása térített magamhoz.
Kelletlenül feltápászkodtam az ágyból. Még se illendő, hogy egy beteg mellett feküdjek a kórházban. Az orvost azonban nem zavarta a dolog, sőt, elmerengőn nézett ki az ablakon, míg én rendbe szedtem magamat.
        Döntöttek?- kérdezte halkan.
Ő várakozón, esdekelve nézett rám. Beteg szemeiben a remény tüze csillogott.
        Elengedlek - suttogtam, majd az orvoshoz fordultam,- köszönjük, doktor úr, de nem kérünk több kezelést.
        Értem- bólintott, zsebébe csúsztatva kezét.- Megértem. Akkor… akkor a szokásos protokollt fogjuk folytatni. Lehetőségeinkhez mérten csillapítjuk a beteg fájdalmait, csökkentjük a hányingert. Mindent megteszünk, hogy jó legyen a közérzete.
        Rendben- hajtottam le a fejem megadón.
Hazamentünk.
Tehát ennyi volt. Befordultunk az utolsó sarkon, és már csak az utolsó utcán kell végigmennünk, azután… azután ő tovább megy, én pedig itt maradok. Egyedül.

De még hosszú út állt előttünk.
Újabb hetek teltek el, és semmi se változott. Egy helyben toporogtunk.
        Kérlek, drágám- szólt egy nap, mikor elhelyezkedett fekvőhelyén szokásos helyzetében, oldalra fordulva, lábát maga mellé húzva,- imádkozz értem, hogy minél előbb vége legyen!
        Micsoda? ! Hogy feltételezheted rólam, hogy képes lennék azért imádkozni, hogy meghalj!- visítottam, mint egy elmeháborodott.
        Ha szeretsz, tudsz- lehelte.
Másnap tudatzavara lett. Már csak engem ismert fel, folyton utánam kiáltozott. El se mertem hagyni a szobáját. Tétlenül ültem az ágya mellett. Alig evett, nem mondott semmit, semmi teendőm nem volt, csak ülni és várni.
Egy hét múlva kómába esett.
A szemei üresen meredtek a mennyezetre, a szája nyitva volt, a júliusi forróságban levegőért kapkodott. Nem evett, nem ivott többé semmit, csak bámult semmibe, a jövőbe, az ő jövőjébe.
        Vigyázzon, mit mond, mert mindent ért!- figyelmeztetett a háziorvos egyik látogatásakor.- Menjünk ki!
Összetörten követtem az udvarra:
        Ugye tudja, mi fog következni?
        Igen- nyeltem vissza feltörni készülő könnyeimet.
Tudom- e?! Arra várunk, amit egész életemben el akartam kerülni, amivel még most is nehéz szembesülni.
        Jó. Ha bekövetkezik, rendelési időben engem hívjon vagy a váltótársamat, este héttől reggelig pedig az ügyeletes kollégát. Majd mi mindent elintézünk. Van már sírhely?
        Igen- motyogtam.
        Gyűjtöttek pénzt a szertartásra?
        Igen, kétszáz ezret.
        Talán elég lesz - mondta, és magamra hagyott.
Nincs más teendő, csak telefonálni. Nem tehetek semmit, nem állíthatom meg az időt, nem téríthetem más mederbe az események folyamát. A szekér elindult, és egyre őrültebb tempóban gurul lefelé a lejtőn. De hol van a hegy alja?
A legrosszabbról két napon belül kiderült, hogy a legjobb. Mindkettőnknek.
Még hogy nem tudnék imádkozni a haláláért? ! Micsoda képmutatás! Már hogyne tudnék! Csakhogy szabaduljak.
Egy Hiszekegy, hat Miatyánk, ötvenhárom Üdvözlégy. Mormoltam, mint a kisangyal. Esdekeltem, mert most már én is túl akartam lenni rajta, pedig hol vannak még az utolsó levelek! Szikrázott a nyári nap, a fák lombkoronája élénk zöldben pompázott, és büszkén hirdette az élet szépségét.
Három nap, három rózsafüzér.
A harmadik nap megszántak minket a rokonok, és elvitték magukhoz a gyerekeket.
Nesztelenül osontam az ágyához.
        Elmentek a gyerekek- súgtam a fülébe, mire kitágult a pupillája, felém fordította a fejét, és megszólalt, napok óta először:
        Elmentek?
        Igen. Csak ketten vagyunk, mint régen- de erre már nem válaszolt, újra a mennyezetre emelte tekintetét.
Akkor éjjel szabadultunk meg mindketten.
Ő elment örökre és visszavonhatatlanul. Én némán ültem a szobájában, és tanácstalanul meredtem üres ágyára:
Most mit csináljak? Nincs már semmi dolgom. Lehúztam az ágyneműjét, hogy kimossam. Gyűrött papírdarab esett a földre. Felemeltem, széthajtogattam. Egy levél volt.

Hetek teltek el, mire visszataláltam az élethez, magamhoz, és főleg a családomhoz.
Októberben kimentem a parkba. Már majdnem minden fa levetette lombruháját, már csak néhány színes folt árválkodott az ágakon, de hamarosan az utolsó levelek is megadják magukat a közelgő télnek.
Leültem egy padra. Zsebemből apró könyvet vettem elő, melynek lapjai közül kopott, szakadozott cetli kandikált ki. Kinyitottam a könyvecskét ott, ahol az értékes könyvjelző volt. Magamban betűztem a sorokat:

„Kedves Kislányom!
Nagyon szeretlek.
Puszi: anyu
2 Tim 4, 7.-8.”

Édesanyám utolsó levele azt a helyet jelölte a Bibliában, ahol az általa megjelölt sorok találhatók Szent Pál levelében. Az apostol kedves tanítványától, és barátjától, Timóteustól búcsúzik kivégzése előtt.
Végighúztam ujjamat a sorokon, úgy olvastam Szent Pál utolsó levelét, mely egyben édesanyám búcsúja is:
„ A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam. Készen vár az igazság győzelmi koszorúja.”